A Családrobbanás többek között arra keresi a választ, miért értékeljük le magunkat folyamatosan egy olyan világban, ahol minden az egyén önmegvalósításáról szól. Miért merülünk el saját felelőtlenségünk ingoványában, amikor egész élettevékenységünk arra irányul, hogy bebiztosítsuk a jövőnket?

Válságban a család intézménye, széthullóban a tartós párkapcsolatok, a fiatalok valósággal menekülnek otthonról – mind több ilyen vészjelzés jelenik meg a médiában, sokkolva ezzel korunk emberét. A kiváltó okok között éppúgy szerepel az általános értékválság, mint a felgyorsult életritmus, vagy a hagyományos társadalmi és vallási közösségek hitelvesztése. A diagnózis, a bajok eredetének feltárása minden bizonnyal korrekt, ám ettől még az egyes ember a saját konkrét problémájának megoldásával szemben többnyire tanácstalanul áll. Egyszerűen nem vagyunk felkészülve a veszteségekre. Sikerorientált világunkban eltoljuk magunktól a lehetőségét is – talán attól tartunk, hogy a kudarccal való foglalkozás gyöngíti a nyerési esélyeinket az élet kíméletlen versenyében. Holott épp az által kerülhetünk a leszakadók közé, ha adott helyzetben nem vagyunk képesek kezelni a veszteségeinket. Egy család alapon legalább három generációból áll, melyek együttműködését lányegében három dolog veszélyezteti – ezek a halál, a válás és az elszakadás. Az első veszélyforrást az Elengedlek végre című munkámban próbáltam feltérképezni, a másik kettő esetében viszont meggyőződésem, hogy közös tőről fakadnak, ezért ebben a kötetben együtt boncolgatom őket – illetve a kiváltó okokat. Nem kívánok receptkönyvet, megoldás gyűjteményt összeállítani, ellenben szeretném az olvasókat egyenként eljuttatni a hibáik felismeréséig, az önmagukkal történő szembesülés belső kényszeréig. Amikor a családon belüli nagy összeomlásokra gondolunk, házastársak esetében elválásról beszélünk, a gyermekek önállósulási próbálkozásait pedig elszakadásnak nevezzük. A két dologban ugyanakkor közös, hogy olyan folyamat eredménye, amelyben mindkét fél óhatatlanul vesztesnek érzi magát. Tény, hogy minden változást az életünkben kisebb-nagyobb szomorúság, veszteségérzet is kísér. Az a természetes, ha az iskolai ballagásokon az új életszakasszal belépő örömök és kihívások felülkerekednek a negatív érzéseken, ugyanúgy, ahogy egy munkahelyváltásnál is előbb-utóbb a pozitívumokra koncentrálunk. Egy válás, a gyerekek kirepülése vagy egy haláleset azonban olyan csapásként nehezedhet ránk, amitől tartósan lehangoltnak, zaklatottnak, szomorúnak érezzük magunkat. Különösen nagy lelki traumával járhat, ha váratlanul, felkészületlenül kerülünk az új élethelyzetbe. Mindenképpen időre van szükség, amíg feldolgozzuk a történteket, és a lelki békéig vezető hosszú úton nagyon sok kellemetlen, vagy éppen elviselhetetlennek tűnő érzés fog végig kísérni. Pedig mindez alakulhatna másképpen is – annak érdekében, hogy kevésbé legyen fájdalmas, hogy kevésbé legyen úgymond igazságtalan. Sokakkal ellentétben azt állítom, hogy nem minden szenvedésből lehet pozitív energiát kovácsolni – ebben az esetben nem igaz a mondás, miszerint teher alatt nő a pálma. A fentebb vázolt problémák olyan terhek, amelyek alatt derékba törhet életfánk... Nos, induljunk ki abból, hogy vannak olyan „kötelező” rossz momentumok az életünkben, melyekre (minthogy sorsszerűnek tűnik bekövetkezésük) meg kellene próbálnunk lelkiekben felkészülni. És ez nem lehetetlen, még csak nem is újszerű igény az ember részéről, hiszen a különféle, például az életféltéssel kapcsolatos fóbiákra – mondjuk víz- és repülésiszony – már vannak „felkészítő” tréningek, s az érintettek előbb-utóbb képesek lesznek átlépni a saját árnyékukon. Tegyünk magunkkal egy próbát: amikor úgy érezzük, hogy mérhetetlenül csalódtunk, mert felnőtt lett a gyerekünk, mert csak magával törődik, mert úgy viselkedik, mintha nem is a mi nevelésünk lenne, vagy belepusztulunk a fájdalomba, a veszteségérzetbe, az elhagyatottságba, mert tönkrement a párkapcsolatunk, képzeljük el magunkat, amint tízezer méterről szabadesésben zuhanunk a föld felé, vagy hajótöröttként a koromsötét viharos óceánon küzdünk az életünkért a hullámok között. Összemérhető a kétféle gyötrelem? Miért ne lehetne magunkat előre trenírozni olyan végletes (és sokszor végzetes) eseményekre, melyekről rendre azt állítjuk, hogy tönkre tették az életünket, képtelenek vagyunk feldolgozni, felállni ebből a vert helyzetből. Ha mondjuk a családot egy űrhajóból és egy hordozórakétából álló egységnek tekintenénk, eszünkbe se jutna azt állítani, hogy elválnak, elszakadnak egymástól. Azt mondjuk: leválnak egymásról. Noha annak előtte egymásra voltak utalva, innentől külön utat járnak be. Betöltötték a másikhoz szabott feladatukat és leválnak egymásról. Ugye, érezzük a különbséget. Mennyivel természetesebb ez a kifejezés, mennyivel elfogadhatóbbnak, mennyivel a dolgok lényegéből fakadóbbnak érzékeljük. Mintha hirtelen feloldódni látszódna az érdek és a szeretet fogalmak közti, áthatolhatatlannak tűnő ellentmondás. Egyaránt felfedezhetjük az érdek pozitív mozgató erejét, és a szeretet álszent, hazug rétegeit. Megtalálhatjuk a két véglet között azt az előrevivő motiváltságot, amit úgy hívnak, hogy egymásrautaltság. Meggyőződésem, ha így tudnánk szemlélni a családban betöltött szerepünket, kevesebb konfliktust, hiányt, csalódást, önvádat és szenvedést kellene elviselnünk akkor, amikor a fentebb említett kataklizmák – elszakadás, válás, szeretteink elvesztése, saját megöregedésünk – bekövetkeznek. Az Elengedlek végre – Nézzünk szembe a halállal! és a Nézz szembe a koroddal! című munkáimhoz hasonlóan ezúttal is azokat a minden emberben szunnyadó képességeket, lehetőségeket szeretném felszínre hozni, melyek életvitelünk, társadalmi széttöredezettségünk okán kényszerültek Csipkerózsika álomra. A Családrobbanás többek között arra keresi a választ, miért értékeljük le magunkat folyamatosan egy olyan világban, ahol minden az egyén önmegvalósításáról szól. Miért merülünk el saját felelőtlenségünk ingoványában, amikor egész élettevékenységünk arra irányul, hogy bebiztosítsuk a jövőnket? Miért gondoljuk, hogy az álszentség, a vizet prédikál, bort iszik effektus nem üt vissza a következő generációkkal folytatott együttélésünk során? Miért hitetjük el magunkkal, hogy a problémák megoldása az, ha kívül helyezkedünk azokon, ha távol tartjuk magunktól, abban a hitben, hogy majd valaki megoldja azokat? Meggyőződéssel állítom, hogy ha valaki az elszakadás és a válás okozta traumákra felkészülten, magabiztosan tud reagálni, akkor az élet végső szakaszának nagy kihívásait is kevésbé sínyli majd meg. Tartalom I. CSALÓDÁS 1. Nem ismerek rá! 2. Mindent megadtam neki, de úgy látszik, hiába 3. Az ember a családtagjaiban sem bízhat 4. Azt gondoltam, ez velem nem történhet meg 5. Ezt az érzést nem kívánom senkinek II. HIÁNY 1. Van, de még sincs 2. Én miért nem hiányzom neki? 3. Amikor a rossz is hiányzik 4. Ha még egyszer megérinthetném... 5. Tényleg elhagyottan kell élnem? III. ÖNSAJNÁLAT 1. Szinte odakínáltam a torkomat 2. Ha néha magamra is gondoltam volna 3. Ezt kívánom annak is, aki elvette tőlem 4. Mindenki csak szánakozik rajtam 5. Valóban csökkent értékű lennék? IV. ÖNVÁD 1. Mivel távolítottam el magamtól? 2. Nem figyeltem eléggé oda rá 3. Nem támogattam eléggé 4. Ki akartam sajátítani 5. Ránehezedtem a szeretetemmel V. BŰNBAK KERESÉS 1. A családtagjaim nem figyelmeztettek 2. A barátok voltak a cinkosai 3. A tanácsadó könyvek rossz receptjei a hibásak 4. Megirigyelték a boldogságunkat 5. Végérvényesen elromlott a világ VI. SZEMBEFORDULÁS 1. Ezzel meghalt számomra 2. Soha többet nem szolgáltatom ki magam ennyire 3. Majd meglátjuk, ki nevet a végén! 4. Eztán én tolok ki mindenkivel! 5. Elengedem, hogy ne fájjon többé VII. SZÖVETSÉGEST KERESEK! 1. Nincs reménytelen helyzet 2. Tanulni akarok mások kudarcából 3. Induljunk újra – csak másképp 4. A közösség támogató ereje 5. Az együttműködés záloga: a kölcsönös előny VIII. MIT CSINÁLTAM VOLNA MÁSKÉPP? 1. Ne becsüljük le a teljesítményét 2. Ne szapuljuk a hobbiját 3. A kommunikáció nem csak vitatkozás 4. A látszólag értelmetlen dolgok értelme 5. Ne akarjunk mindig győzni