1971. február 11.-én születtem Budapesten. Életem első két évtizedét írógépkopogásban töltöttem, mert apukám otthon dolgozik, és lassan kialakult bennem az elhatározás, hogy író soha nem leszek. Anyukám viszont – a türelem élő szobra -, végig olvasta nekem és az öcsémnek a gyerekkorunkat. Általános iskolában még a technika és a rajz volt a kedvenc tantárgyam. A magyar irodalommal szemben meglehetősen ellentétes érzelmeim voltak, fogalmazásokat írni és olvasni – persze, hogy nem a kötelező olvasmányokat – imádtam, verset és életrajzokat bemagolni viszont rettentően utáltam. Gimnáziumban megmaradt ez a kettősség, bár egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem a vizuális művészetek felé sodródom. Mert minden anyaghoz szívesen nyúltam, kollázsokat készítettem, fényképeztem, de rajzolni és festeni nem szerettem, ez pedig ugye, minden vizuális művészet alapja. 1989-ben leérettségiztem, és egy rövid kitérő után az idegenforgalmi tanulmányokban – amely alatt rájöttem, hogy ez egyáltalán nem nekem való - a szegedi József Attila Tudományegyetem spanyol szakára mentem tanulni, végül az ELTE BTK portugál szakán diplomáztam 1996-ban. Az egyetem alatt még mindig kézzel írtuk a házi dolgozatokat, de amikor ínhüvelygyulladásom lett, egy műszakira járó barátom segítségével megvettem életem első számítógépét. Ez komoly áttörés volt, de még mindig tartottam magam ahhoz az elhatározáshoz, hogy író nem leszek, mert akkorra már azt is felfogtam - hiszen közelről láttam -, hogy ez mennyi munkával jár. Olvasni azonban továbbra is imádtam, mesét, ponyvát, klasszikusokat, bármit, de elsősorban és mindenekfelett sci-fit. Ugyanebben az évben másoddiplomát szereztem újságírásból az ELTE Szociológiai Intézetében. Diploma után a médiában helyezkedtem el, az azóta már megszűnt M-Sat televíziónál a Nickelodeon gyerekcsatorna beindításán dolgozó stáb tagjaként dolgoztam. Írtam a leveleket a gyerekeknek a Zöld Tündér nevében, fordítottam a sorozatok szövegeit, szerveztük a szinkront és az adást, nagyon jó munka volt. Később külsősként próbálkoztam különböző műsorgyártó cégeknél, de az elhivatottságom nem volt elég erős ahhoz, hogy az ottani zűrzavaros állapotokat és financiális problémákat túlélje. Így hát a könyvkiadásban kezdtem el tevékenykedni. Közben a legjobb barátnőmmel, aki rajzfilm rajzoló, azon viccelődtünk, hogy egyszer csinálunk majd egy mesekönyvet, amit én írok és ő rajzol. (Nem gondoltuk komolyan.) Aztán elolvastam egy mesekönyvet, amire azt találtam mondani: „Én ennél jobbat is tudnék írni”. És innen kezdve már nem volt visszaút. 2000-ben jelent meg első mesekönyvem „Balambér, a bálnaborjú kalandjai távoli tengereken” címmel, majd a „Balambér és Bonifác, a csavargó bálnaborjak” című, és egy verses kifestő „Balambér és cimborái” címmel. Igen, a barátnőm készítette hozzá a rajzokat. Ezután hosszú kihagyás következett, mialatt gyerekeket szültem és elindítottam őket óvodába, iskolába, és valahol ezenközben még férjhez is mentem. Néhány rövid mesét írtam, amik szépen pihentek a Dokumentumok mappában, és még rövidebb mesekönyveket fordítottam a Naphegy Kiadónak. Mire sikerült végre kialudnom magam és energiát gyűjtenem az újrázáshoz, eltelt jó pár év. Az újrakezdést a Pagony Könyvkiadónál 2010-ben megjelentetett „Autósmesék” című antológiában a „Zápor Jóska” című rövid mese jelentette. Közben folyamatosan kerestem azt a kiadót, akinek a profiljához passzolnak a történeteim, és akivel egyet értünk abban, hogy milyen is egy szép, jó és – legyünk egy kicsit realisták is – eladható mesekönyv. Így találtunk egymásra a Studium Plusz kiadóval, ahol 2011 októberében útjára indítottuk a Pufi Kandúr sorozatot, majd 2012-től a Luca könyveket. Ezek után olvastam egy újságcikket az ekönyvekről, és azt gondoltam: „Igen, ez kell nekem, ezt megpróbálom!”. Hiszen a régebbi könyveim már elfogytak a könyvesboltokból, ráadásul van egy-két angol fordításom. Az ekönyv lehet az a forma, amiben ezek (újra) eljuthatnak az olvasókhoz.

Könyvei