Rendkívüli tavaszi nap volt, amikor megszülettem Nyíregyházán. A havazás olyan méreteket öltött, hogy a szokásos járművek nem tudtak közlekedni az utakon. Így egy tankot ért az a megtisztelő feladat, hogy engem hazamenekítsen az út szélén rekedt mentőautóból. Sajnálatos módon életem első kalandjára nem emlékszem. De a csodálatos gyermekkoromra annál inkább! A hatalmas rétre, a kanálisra, a békákra, a nagyiék udvarára, és a hintámra. Mikor felnőttem, a világ egyik legcsodálatosabb foglalkozását választottam: tanító lettem. Gyerekek százait tanítottam – az okos tudományok mellett – igazra, szépre, jóra. Közben született három saját "aprónépem", akiket már lassan inkább "felnőtt népemnek" titulálhatnék. Életem a válásom után, negyvenévesen vett új irányt. Kiestem a rózsaszínű selyemgubómból, és hirtelen feleszméltem. Lassan rádöbbentem, hogy az otthonon és az iskolán kívül is van még világ. Figyelni kezdtem. Tudatosan nézni az embereket, a cselekedeteiket, fürkésztem a gondolataikat. A történetek egyre sokasodtak a fejemben. Majd egyszerűen le kellett írnom, s örömöt okozott. A múlt évben kíváncsiságból egy-két pályázatra beküldtem néhány novellám. Kettő – A pofon és A tükör – meg is jelent az ünnepi könyvhétre egy-egy antológiában. A visszajelzéseket megkönnyeztem. Mámorító érzés másoknak örömöt szerezni. Hogyan tovább? Még nem tudom. Csak azt, hogy írok, mert írnom kell.

Könyvei