Élni, vagy ölni? (ekönyv)

800 Ft

Cikkszám: 9781471038341 Kategóriák: , , ,

az 1848-as szabadságharc leverésétől az 1956-os forradalom leveréséig ágyazódik a történelem szövetébe a nagybirtokos báró család tagjainak sorsa. A fő szál József úrfi és a szolgálólány, Mária szerelme, ehhez kapcsolódnak a fantázia szülte, de valóságosnak ható szereplők. Milyen volt az élet ezekben az időkben a fővárostól távol? A távoli uradalmakban, kis falvakban és a tanyákon, a vérkeringéstől eldugott területeken?{MORE}”Mária aznap reggel is éppen olyan boldogan ébredt, mint az utóbbi másfél, két hónapban, ám amint felült, émelyegni kezdett, hányingere lett. Furcsának találta, soha életében nem hányt eddig – csak azon a reggelen.
Ibolya néni ettől annyira megijedt, rémülten javasolta, jobb lesz, ha most azonnal keres másik állást, mielőtt minden kiderül.
– Minek kellene kiderülnie?- kérdezte ártatlanul tágra nyílt szemekkel.
– Jaj, lányom, hiszen terhes vagy! – csapkodta kezeit a szoknyáján.
– Micsoda? Én? Mitől?
– Hát ezt nem hiszem el! Mitől? Mitől? A szerelemtől József úrfival! – csapott a homlokára.
– Honnan tudja?
– Van szemem, és nemcsak nekem! – reszketett az idegtől.
– Megmondtam, hogy baj lesz! Tudtam előre! Miért nem hallgattál rám? – rettegett.
– Istenem, mitől olyan biztos benne? – kérdezte.
– Látom, nekem is van négy gyerekem… figyeltelek, amitől féltem, bekövetkezett…
– Csak elrontottam a gyomrom, tegnap azzal a hússal, amit megettem…
– Persze, meg egy ideje csak a savanyú káposztát etted! Láttam, és sajnos nemcsak én vettem észre…
– Hát, még ki?
– Kata is, ő a bárónő bizalmasa, úgy is mondhatnám, besúgója…
– Kata? Mindig olyan kedves…
– Persze, mert így kihúzhat belőled dolgokat, titkokat! Jaj, csak nem mondtad el neki?
– Hát…
– Ó! Te jó ég! Tudtam! Baj van, lányom, nagyon nagy baj! Ha ő tudja, akkor az úrnő is!
– Akkor most mit tegyek? – kérdezte, miközben újabb hányinger jött rá, hirtelen ki kellett szaladnia.
– Nem tudom, jobb lenne, ha elmennél innen… – kiáltott utána Ibolya néni.
– Láttam én már ilyet, ennek nem lesz jó vége! Jaj, Istenem, segíts! – tördelte a kezeit a termetes asszonyság.
– Késő! – kiáltotta.
– Jön Kata! Rosszat sejtek!
– Jó reggelt Ibolya néni! Mária hol van? – lépett be Kata sokat sejtető arckifejezéssel.
– Mosdik…
– Mondja meg neki, hogy Kamilla asszony kéreti.
– Rendben, megmondom. – bólintott.
– Köszönöm, ja, nagyon siessen! – szólt még vissza, távozóban.
– Rendben!
– Gyere gyorsan, szedd össze magad! Kéret a bárónő!
– Jaj, annyira fáj a fejem, és a gyomrom is, ez biztos gyomorrontás… – szédelgett elő hulla sápadtan.
– Igyekezz, várnak rád! – azzal megpaskolgatta a lány két orcáját, hogy pirosabbnak látsszék.
– Megyek… – nyögte, majd szép lassan feltámolygott a kastélyba.

Az úrnő a könyvtárban fogadta. Látszott, hogy nagyon megviselte valami, sápadt, ideges, bár általában olyan hűvös tudott lenni, érzelmeket nemigen mutatott, főleg a szolgálók előtt nem.
Mária a reggeli rosszullét miatt még mindig szédelgett, hirtelen az összes álma kártyavárként omlott össze, minden olyan zavarosnak, érthetetlennek tűnt…
– Jó reggelt… – lehelte elkínzottan.
– Talán neked jó? – nézett rá kérdőn az úrnő.
– Nem, asszonyom…
– Nem annyira…- sóhajtotta.
– Én is úgy gondolom! Ide figyelj! Mindent tudok! Azt is tudom, hogy terhes vagy! Nem fogod a fiam életét tönkretenni, úgyhogy sürgősen el kell távoznod innen! Azt, hogy gyereket vársz egyelőre még csak én tudom, ne is akard, hogy az úr megtudja, így még talán van esélyed, hogy megtartsd, ha akarod…
– Jaj… – ijedt meg a lány, de már sírni sem tudott.
– Jaj, bizony! Inkább előbb gondolkodtál volna, mielőtt odadobtad magad a fiamnak! – villámlott a két szeme.
– Csak megszerezted a szerelmét, igaz?
– Sajnálom, asszonyom, bocsánat, kérem… – nyögte ki.
– Nézd, ismerek egy füves asszonyt, leírtam a címét, itt a papír! Tudsz olvasni? – nyújtotta át a papírost.
– Nem, asszonyom, nem tudok olvasni…
– Nem baj, akkor majd elolvassa neked valaki, ha gondolod, elmehetsz hozzá, ad olyan szert neked, amitől elmegy a gyerek… de azt is megteheti, ha megszületik, akkor ad neki valamit… tudod, biztosan ti is tudjátok, beléndek, vagy nadragulya, amíg három napos, akkor még nem tűnik fel senkinek, mostanában amúgy is nagy a csecsemőhalandóság…
– Nem, én nem tudok ilyesmiről, mi nem szoktunk…
– Ja, persze, el is felejtettem! – gúnyolódott.
– Ti nem, ti szentek vagytok, nektek jöhet ezer gyerek sorban! Na, mindegy, te tudod! De azt előre megmondom, ha az úr megtudja, akkor nagy baj lesz! Én csak segíteni akarok, és még valami! Ha megtartanád, a fiam soha életében nem tudhatja meg, hogy az övé, és ne merészelj kéregetni sem! Adok egy ajánlólevelet is, lásd, kivel van dolgod! Még akár munkát is kereshetsz, lehetőleg minél messzebb innen!
– Köszönöm…
– Mindennek vége! Ettől a halál is jobb! – gondolta közben.
– Még egy dolog, nehogy azt hidd, hogy mindezt érted teszem! Mindent a fiam érdekében teszek, neki köszönheted! Egyébként láttam, hallottam sok mindent, ismerlek, megismertelek ez alatt a néhány hónap alatt, úgy döntöttem, adok még egy esélyt! Az uramnak majd kitalálok valamit, ő egyébként sem nagyon bírt téged, könnyen túljut rajta!
– Igen, asszonyom… – hallotta saját hangját a messzi távolból.
– Na, menj, el se búcsúzz! Senkinek sem mondhatod el! Semmit sem! Megértetted?
– Igen, asszonyom… – hallotta újra.
– Akkor itt az ajánlólevél, tudod mit, azt hiszem, sok boldogságot kívánok! Minden rajtad múlik, a sorsod mostantól kizárólag a te kezedben van, de ide többé a lábad be ne tedd!
– A viszont soha nem látásra! – intett a lány felé, hogy távozhat.
– Igen, asszonyom… – bólintott, gépiesen tántorgott ki a szobából.
– Köszönöm asszonyom, mindent köszönök… – próbált még valamiféle hálát rebegni távozóban.
Amikor kiért a hatalmas faragott tölgyfa ajtón, ájultan rogyott össze. A cselédszobában tért magához, Kata, és Ibolya néni törölgették a homlokát nedves ruhával.
– Mi történt? – kérdezte.
– Elájultál! Asszonyom mondta, hogy csomagoljuk össze a holmidat, mert elmész! Nézd, megtettük! – mutatta Ibolya néni.
– Köszönöm… biztosan a nagy melegtől… – rebegte.
– Elkísérjelek? – kérdezte az asszony.
– Nem, nem, köszönöm… mindent köszönök… – sejlett fel a lányban, mit ígért az úrnőnek.
– Jól vagy? Jobban vagy? – kérdezte Kata is, aki végül már megsajnálta.
– Igen, jól vagyok… el kell mennem, másik helyet keresek… – tette hozzá.
– Jó, menj csak… – simította meg a vállát Ibolya néni, aki mindent tudott.
– Hát… még egyszer mindent köszönök… – állt fel a lány, majd a nő nyakába borult, könnye sem csordult, már azok is mind kifogytak…
– Jó volt itt… szerettem itt lenni… viszlát… – lehelte még utoljára.
– Talán még látjuk egymást az életben!
– Nem hiszem… – sütötte le szemét.
Kata is elköszönt, aztán rögvest igyekezett jelenteni az asszonyának a történteket. Amikor visszanézett, még egyszer megpillantotta, amint a lány, és az idős asszony összeölelkeztek.
– Szeretem Józsefet, mindig szeretni fogom, de sohasem árulhatok el neki semmit, kérem, ön se tegye… – súgta a fülébe.
– Rendben, sajnálom, nagyon sajnálom, nem hallgattál rám…
– Én is sajnálom… nem tehettem róla…
– Tudom, az ifjúság, az ártatlanság, a szerelem, a végzetes vonzalom…
– Igen… – gördültek le a könnyei.
– Ne sírj! Na, ne sírj már! Majd csak lesz valahogy! – ölelte át a lányt.
– Nem hiszem, hogy kibírom…
– Kibírod! Ki kell bírnod! Erősnek kell lenned!
– Nem, nem bírom… miért én? Miért éppen én?
– Isten, és a sorsod nem rónak rád olyan tehet, amit nem bírsz el… ez a te kereszted! Mindennek így kellett lennie! Ezt soha ne feledd! Ha beletörődsz, könnyebb elviselni! Fogadd el a sorsod úgy, ahogyan van!
– Köszönöm… ön végtelenül bölcs, mindig olyan jó volt hozzám… nem úgy, mint ez a gonosz család!
– Nem vagyok én bölcs, az élet tanított… Ne mondj ilyeneket az urakra sem…
– Miért? Ha szegény vagyok nincs jogom szeretni? Nekem nincs szívem? Vagy az én érzéseim nem számítanak? Én is ember vagyok! Hús – vér ember!
– Ember vagyok! – fortyogott.
– Persze, persze, te is, én is emberek vagyunk, de ez nekik semmit nem számít! Ez senkit sem érdekel rajtunk kívül! A pénz, és a hatalom az ő kezükben van! Nem azt a világot éljük, hogy nekünk is lehet szavunk!
– És mi lesz a saját, egyetlen fiúkkal? Azzal sem törődnek? Milyenek tudnak lenni? Érti ezt, Ibolya néni?
– Tudom, lányom, tudom, sajnos, ilyenek a gazdagok, az érzések nekik nem számítanak… Tapasztaltam…
– Tapasztalta, ezt hogy érti? – ütött szöget a lány fejében a hölgy mondata.
– Hát… tudod… én is így jártam… – vallotta be nagy nehezen.
– Jaj, Istenem! Csak nem? – csodálkozott Mária.
– De, igen… az első helyemen szakács segéd voltam… bár én nem voltam szerelmes, a gróf kényszerített…
– Mik vannak?
– Szobalányként szolgáltam később, amikor letepert a vén dög… megerőszakolt… mindaddig tartott, amíg ki nem derült, hogy terhes vagyok… akkor elzavartak a háztól, és megfenyegettek, hogy sohasem mondhatom el senkinek, vissza sem mehetek még a környékre sem…
– Hol, történt? – érezte át a sorsát a lány.
– Jó messze innen, az ország nyugati részében, de nem árulom el, hol…
– Mi lett aztán?
– Megszületett a fiam…
– Hány éves volt akkor Ibolya néni?
– Sajnos, csak tizennyolc…
– Mit szóltak a szülei?
– Kikészültek idegileg, a falu ránk nyomta a bélyeget, szégyen volt ez lányom akkor is, pedig mindenki tudta, hogy én nem tehettem róla! Akkoriban költöztünk erre a vidékre, ide Kisfaluba.
– És? – könnyeztek már együtt.
– És itt ismertem meg a drága jó uramat, aki elvett feleségül a fiammal együtt… nevére íratta, így válhattam tisztességes asszonnyá, és a fiamat azért nem csúfolták fattyúnak… jobb apja lett így, mint a vér szerinti bármikor lehetett volna… aztán a jó uramnak is szültem még három gyereket, Isten áldja meg a drága jó embert!
– Ő most hol van?
– Ő már meghalt… két éve, a gyerekeim pedig ugyanúgy szolgálnak a szélrózsa minden irányában, mint én is, ahol éppen tudtak helyet találni maguknak.
– A három nagyobbik már családot alapított, a kicsi fiam még egyedül él…
– Ő hány éves?
– Harminckettő…
– Harminckettő?
– Igen, talán sosem fog megnősülni, de nekem akkor is mindig a kicsi fiam marad, akárhány éves is! Mindegyik gyerekemmel így vagyok, mint az anyák általában! Látom benne azt a pici csecsemőt, akit először a karomban tartottam…
– Sajnálom, hogy ön is így járt… Mit fognak mondani a szüleim?
– Azt én nem tudhatom, hogy a te szüleid mit fognak mondani ebben a helyzetben, csak azt tudom, hogy a gyermekük vagy, és szeretnek! Ha pedig így van, akkor megértenek majd…
– Remélem…
– Na, menj… – ejtett két nagy kövér könnycseppet, egyet a lányért, egyet a babáért…
– Imádkozom értetek! – gondolta még hozzá, és még egyszer intett egyet.”

Beleolvasok

Szerző

ISBN

Kiadó

Betekintő

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

„Élni, vagy ölni? (ekönyv)” értékelése elsőként

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük