1980-ban 6 évesen kezdtem el olvasni. Első olvasmányélményem Kapocsy György Állatkölykök című könyve volt, ami komoly hatással volt rám. Tököl magaságában apámnak meg kellett állnia a Dáciával, hogy kiszállhassak hányni. Anyám biztos nem erre a hatásra gondolt, amikor a kezembe adta az autóban, hogy akkor gyakoroljuk csak az olvasást, amíg leérünk Ráckevére. 1990-ben kezdtem el írni. Néhány író és tettes társammal rést ütöttünk az irodalom szövetén, és a grafopunk szürrealizmus közismert eszköztárával jelentünk meg az iskolai sajtóban. A szakma részéről a fogadtatás hűvösen tartózkodó volt, párosulva a hozzá nem értők és írástudatlanok bátorító és hangos rajongásával. 2000-ben hosszabb külföldön tartózkodás hatására találtam vissza komolyabban az íráshoz, amikor a blogos szubkultúra egyik (mások által ismeretlennek mondott) úttörőjeként a távolság okozta sokkot az alkotással dolgoztam fel. Lenyűgözött a feladat összetettsége, a tökéletes tartalom és forma felkutatása, ötszáz szóban. Pontos fogalmazás, feszes ütem, váratlan jelzők, megfelelően adagot önirónia, okos humor. 2010-ben a magánkiadásban megjelent könyv másod, harmadkezeken keresztül egyre több ismeretlenhez jutott el, akik fontosnak tartották tudomásomra hozni, hogy egy irodában monitort bámulni a tehetség nyilvánvaló elpocsékolása. Nincs mit felhoznom mentségemre. Találnom kell egy másik utat. Vagy egy megfelelő mentséget.

Könyvei